Újrakezdés

Megesik mindenkivel szerintem amikor tudja, hogy valamit ki kellene mondania, de nem mondja, amikor érez valamit, de nem engedi ki az érelmet. Ez a tipikus ember vagyok én is, aki nehezen mondja ki, hogy szeretlek, hiányzol és még sorolhatnám az egyre mélyülő érzelmeket. 15 évesen megtanultam mi a feltétel nélküli szeretet és mi az igaz szerelem. Azóta egyik barátom sem tudta ezt az érzést megadni. Igaz lett közben egy fiam, de ez nem változtat semmin. Kívülről tartom magam az erős és megrendíthetetlen személyiségnek. De belül mint egy kártyavár, képes vagyok pillanatról pillanatra összeomlani. A hosszú évek alatt megedződtem, talán úgy mint senki más. Megtanultam kordában tartani az érzéseim, nem kimondani, hogy szeretlek és azt hogy imádlak. Meg tanultam az "én is" szót használni. Semleges. Most ismét jött valaki, aki mint egy tündérmese megváltoztatta az életünket. Hülyeként, sutba dobtam a tanultakat. Ki mertem ismét mondani szeretlek. Túl hamar. Nem kellett volna. Egy hirtelen jött fellángolás, némi öröm és már kész a baj. Nem vagyok féltékeny típus, de amikor az ember a legjobb barátjával olyan mély kapcsolatot ápol amit még a szerelmével sem, főleg ha az az ellenkező nemhez tartoik, na az nekem sok. Sok, mert aki a legnagyobb erőt adta, aki megtanított bízni és szeretni az több mint 2 év hitegetés után a legjobb barátjánál kötött ki. Amit az követett,hogy majdnem a fogam hagytam emiatt ott. Nem vagyok féltékeny típus, de az ilyen legjobb barátoktól félek.
Lehet ismét így járok? Nem akarok! Mostmár itt van Norbi. Nem lenne hozzá elég erőm, hogy felemelt fejjel okosan csináljam végig. Túl hamar mondtam ki, túlságosan őszínte voltam?!