Tökéletesem elegem van mindenből. Már a délelőtt rosszul indult, de ez lényegtelen. Dél környékén megkaptam ceglédről (mostanában jár szombaton a postás) a szakvéleményét a kicsinek. Hypotonia, F89 röviden ennyi. Erre még nem kapok támogatást, de egy csomó mindent kellene fejleszteni. Heti 2 alkalmat írtak elő legalább. Nem ragozom, nincs hozzá türelmem, aki akarja az megérti, hogy heti két alkalommal vidd a gyereket és keress munkát, heti 3 napra senki nem vesz fel. Mögöttem nincs senki aki támogat és mellettem sem. Egyedül vagyok, minden értelemben.
Nemrég felkeltettem anyut, mert lassan mennie kell dolgozni (éjszakás). Átmentünk a kicsi üvegéért apámhoz, mert ott maradt, már akkor morgás volt mert levette a kicsiről a cipőt és ágyba dugta meg közölte vele hogy jön a tejcsi, holott csak egy óra múlva fog aludni menni.
Aztán meg amint visszatértünk hozzánk bejött apu is, leült a kályha mellé kávéval a kezében. Manó persze rögtön odaszaladt, és húzgálta hogy menjen vele. Erre ő kilökte a kávét, elkezdett ordíbálni velünk hogy miért nem figyelünk oda (anyuval és velem) meg a gyerekkel hogy minek húzgálja (a kicsi rögtön sírva fakadt). Majd amikor rászóltam, hogy a gyerekkel ne merjen kiadálni a sapkáját hozzávágta a gyerekhez kiabált tovább aztán kiviharzott, becsapta az ajtót. Én meg kiabáltam utána, hogy ne merjen a gyerekhez semmit. Kész ott betelt a pohár. Sírva fakadtam. Felvettem a kicsit és bőgtem, úgy mint még soha. Bőgtem, mert ki vagyok már teljesen idegileg, semmi nem jön össze. Nincs egy biztos hátterem, nem tudom mi lesz és mi van, nem tudom holnap mire ébredek. De amitől leginkább félek azt ki sem merem mondani.